Friss árfolyamok >>

Milliókat is hozhat, mégis lehetetlen belőle megélni

2019. május 7. 15:33:00
Vannak hivatások, amelyeknél általában nincs havi fizetés, mégis sokan – jól vagy rosszul, de valahogyan mégis – megélnek belőle, a tehetségesebbek (és a szerencsésebbek) pedig elismerésre és hírnévre is szert tesznek.

Egy feltörekvő képzőművész, Kiss Adrián installációi a budapesti Kelenföldi Erőműben, 2015-ben. (Fotó: adriankiss.com)
Egy feltörekvő képzőművész, Kiss Adrián installációi a budapesti Kelenföldi Erőműben, 2015-ben. (Fotó: adriankiss.com)

A cikk eredetileg a G7-en jelent meg.

Ilyenek például a művészeti szakmák, amelyek ritkán járnak kiszámítható, fix állással. A most induló cikksorozatunkban bemutatom művészekkel és művészeti szakemberekkel folytatott beszélgetések alapján, hogy a képzőművészet területén milyen megélhetési lehetőségek és modellek vannak. Nem állítom, hogy minden lehetséges formáról szó fog esni, de a fontosabb mintákat és problémákat jó eséllyel érinteni fogom.

Maratonfutás indul

Még az egyetem alatt, vagy onnan már kikerülve, a pályakezdéskor sok művész kénytelen elmenni pultozni, takarítani, jobb esetben múzeumi jegypénztárba dolgozni vagy valamit csinálni, ami mellett marad ideje és ereje az alkotásra. Persze, ugyanígy van ezzel rengeteg más értelmiségi pályát választó fiatal is.

De a képzőművészek a végzést követően a munkahely-keresés helyett eleinte leginkább ösztöndíjakra és más támogatásokra pályáznak, miközben próbálnak olyan galériákkal is kapcsolatba kerülni, amelyek hatékonyan segítik őket a hírnévszerzésben és a műtárgy-eladásban. Az egyik legfontosabb lehetőség ebből a szempontból Magyarországon a havi bruttó 200 ezer forinttal járó Derkovits-ösztöndíj, amit a legfeljebb 26 sikeres, 35 év alatti pályázó egy éven át élvezhet. Hogy ezt legyen mihez viszonyítani, érdemes figyelembe venni, hogy 2017-ben 218-an szereztek képzőművészeti végzettséget a magyar felsőoktatásban az Oktatási Hivatal statisztikája szerint.

A hasonló jellegű állami támogatások az árszínvonalat is figyelembe véve Nyugat-Európában sem sokkal magasabbak, Hollandiában például havi ezer euró körüli pénzeket lehet elnyerni. Egzisztenciát megteremteni persze még ezekkel ösztöndíjakkal is nagyon nehéz, de baráti áron bérelt vagy örökölt lakásban élve, esetleg többekkel megosztott rezsiköltségek mellett már van rá esély, hogy le tud mondani egy pályakezdő művész a nem szakmába vágó munkákról. Főleg, ha talál magának olyan galériát, ami segít abban, hogy pénzre válthassa azt, amit csinál.

A pályaelhagyók aránya persze hatalmas, sokaknál már csak anyagilag sem jön ki az első néhány év, és akkor még nem esett szó arról, hogy bekerül-e valaki a jónak tartott művészek közé, ami nagyon esetleges. A pályakezdést támogató ösztöndíjakat pedig természetesen nem csak úgy adják, hanem leginkább az addigi művészi teljesítményt veszik számításba a döntőbizottságok. Az alkotóknak tehát már a támogatás előtt igyekezniük kell, hogy legyen mit felmutatniuk. Az egyik megkérdezett fiatal szobrász így foglalta össze a helyzetet:

Ezt a maratont nem tudja mindenki lefutni, és nem feltétlenül azért, mert nem jó, hanem mert nem elég privilegizált helyzetből indul. Nagyon igazságtalan és aránytalan ez.

A művész és a galéria viszonya

Normális esetben a galériák közvetítésével adják el a képzőművészek az alkotásaikat, persze a közöttük lévő kapcsolat sokféle lehet. A festő vagy a szobrász megállapodhat exkluzív módon egy galériával, aminek keretében a galerista vállalja, hogy bizonyos rendszerességgel belföldi és külföldi kiállításokat szervez, a hírnévszerzésben támogatja a művészt. Ezért cserébe pedig az eladások után megkapja az ár ötven százalékát, vagy ha az alkotó magánúton ad el, akkor is tartozik minden tranzakció után egy kisebb jutalékkal a galériának.

Ez csak akkor éri meg a művésznek, ha nála is pörög az üzlet, és a galériája is jól tud eladni egy folyamatosan szélesedő vásárlóközönségnek. De ez nagyon ritka. A pályakezdők viszont jól járhatnak egy ilyen megállapodással, mert a galériára támaszkodva nagyobb ismertségre tehetnek szert.

A már befutott művészek többnyire ki tudják harcolni azt a pozíciót a galériáknál, hogy nem kell szerződés és kizárólagosság, hanem elég csak valamiféle baráti megállapodás. Az új munkák kiállítása ilyen esetekben többnyire egy adott galériában történik, de ettől függetlenül másnál is megjelenhet a művész, sőt önállóan eladhat képeket műgyűjtőknek és -kereskedőknek. A beszélgetéseken elhangzottak alapján műtárgyaik eladásból a művészek igazából így tudnak megélni. Egy galéria ugyanis jellemzően nem tud eltartani egy művészt, és fordítva sem feltétlenül éri meg a exkluzivitás: a szűk hazai piac miatt a galériáknak is az az érdekük, hogy minél több alkotóval kapcsolatban legyenek.

Nagyon kedvező gazdasági feltételek mellett előfordul az is, hogy a galériák szigorú szerződéses feltételek mellett havi apanázst biztosítanak bizonyos művészeiknek. A támogatott alkotóknak cserébe határidőre el kell készülni a megállapodásban foglalt műtárgyakkal, ami sokak számára nyugtalanító lehet. Az ilyen támogatói megállapodások azonban még a nyugati országokban is nagyon ritkák, és Magyarországon, bár voltak próbálkozások a kétezres években, nem tartottak sokáig.

Hírnévszerzés, külföldön

Az egyik legfontosabb kérdés egy képzőművész karrierjében, hogy mennyire jut el a neve a közönséghez. Ebben leginkább a galériájukra kell számítaniuk, főleg akkor, ha a külföldi hírnévszerzésről van szó, mert rengeteg pénzbe kerül a kiállításokra, vásárokra való kijutás. Igaz, volt ebből a szempontból egy szerencsés időszak Magyarországon, méghozzá a rendszerváltás idején, amikor hirtelen megnőtt a képzőművészet iránt érdeklődő külföldiek száma, akik sokat vásároltak nyugati árakhoz képest olcsón adott műtárgyakból. Ők leginkább a fiatalok műveit keresték, azonban a kilencvenes évek végére alábbhagyott ez az érdeklődés.

Manapság az itthon alkotó pályakezdő művészeket néhány elhivatott kurátor és mecénás segíti leginkább abban, hogy ismertté váljanak, és külföldön is megjelenhessenek. Vannak, akik kifejezetten kutatnak a fiatal tehetségek után, például az egyetemi pályamunkák kiállításait látogatva vagy akár a művészek Instagram-profiljait böngészve. És persze a művészeti lapok és folyóiratok szerepe is fontos a művészek megismertetésében.

A festményeknek és a szobroknak van piaca, de installációkat nehéz értékesíteni (bár külföldön már egészen abszurd dolgokra is lehet vásárlót találni). Ezért az ismertség különösen fontos azoknak az alkotóknak, akik nem műtárgy-eladásokból, hanem művészeti projektekből élnek. Számukra ugyanis a kiállított munkáik után kapott tiszteletdíjak fontos bevételi forrást jelentenek, a hírnévből kovácsolt tőke pedig nagyban meghatározza, hogy mennyit tud kiállítani egy művész.

Eltűnnek a vásárlók, ha megtorpan a gazdaság

A művészek tehát, hacsak nincs valamilyen ösztöndíjuk vagy kiegészítő állásuk akár a hivatásukhoz kapcsolódóan (tipikus példa a tanítás), aligha számíthatnak havi fix jövedelemre. Ez különösen az ínséges gazdasági időszakokban – például a 2008-as válság idején – üt vissza, amikor a műtárgyak vásárlását hamar elhalasztják a magánszemélyek és a cégek. Ilyenkor még a befutott művészek is rákényszerülhetnek arra, hogy kapcsolati tőkéjüket felhasználva kölcsönkérjenek, akár a gyűjtőiktől, a galeristájuktól vagy a mecénásaiktól – szerencsére akadnak olyan művészetpártolók, akik akár későbbi képekért cserébe is adnak ilyenkor némi készpénzt. Előfordul az is, hogy a megmaradt néhány vásárló ki is használja a művész szorult helyzetét, és ilyenkor bőven áron alul veszi meg a műtárgyakat. Az egyik megkérdezett művész például olyan képeket volt kénytelen eladni a válság alatt 200-300 ezer forintos összegekért, amiket ma már egymillióért sem adna senkinek.

A kétezres években ráadásul számos bank és állami intézmény is komoly műgyűjtésbe fogott, aminek során rendkívüli mennyiségű műtárgy megvásárlásával támogatták a kortárs művészeket. Jelentősebb gyűjteményeket épített a Raiffeisen, a HVB (ma már Unicredit) és a K&H Bank, illetve a Külügyminisztérium is. A válsággal azonban ezek a programok jobbára leálltak.

Persze a konjunktúrát is megérzik a művészek. A mostani gazdasági helyzetben már olyan fiatalok is vásárolnak tőlük, akik viszonylag jó felső-középosztálybeli állásokban dolgoznak, és inkább egy festményt nézegetnének a nappalijuk falán, mintsem egy IKEA-s díszt. Gyakran már ők is megengedhetik maguknak évi egy-két műtárgy megvásárlását, ami nem csak az azonnali bevétel miatt fontos a képzőművészeknek, hanem hosszabb távon is javít a piaci helyzetükön.

Magyarországon ugyanis még mindig nem alakult ki igazán a műtárgyak másodpiaca, tehát viszonylag kevés alkotás kerül úgy eladósorba, hogy azt nem maga a művész vagy a galériája árulja, hanem egy tőlük független magánszemély vagy -vállalkozás. A művek pedig valójában akkor árazódnak be, ha minél több kézen átmennek, így aztán a művészek is akkor tudják jól elhelyezni magukat műtárgypiac árszegmenseiben, ha látják, hogy mennyiért kereskednek a korábbi alkotásaikkal. A vevő számára pedig garanciát jelent egy műtárgy jelenlegi és jövőbeni értékére nézve, ha meggyőződhet arról, hogy a másodlagos műtárgy-piacon is jól forog az alkotó neve.

Állami szerepvállalás

Az állam nem csak a Derkovits-ösztöndíjjal segíti a művészet finanszírozását. A művészek előtt például az a lehetőség is nyitva áll, hogy a Nemzetki Kulturális Alap (NKA) évenként kiírt pályázatain induljanak. Igaz, ez leginkább a projektművészeknek megfelelő, akik nagyjából tudják, hogy ha lesz egy kiállítás valamilyen tematikával, akkor ott mivel szeretnének megjelenni, és ahhoz mennyi anyag és munka kell. Ha valaki “csak úgy” alkot, aminek a lényege maga a kép vagy szobor, akkor ez a pályázati rendszer kevésbé működik. Nehéz ugyanis egy évre előre leírni, hogy pontosan mit fog csinálni az ember.

Nem vagyok iparos, nem vagyok egy autógyár, azt tudom csak, hogy épp mi van bennem, mit szeretnék rövid távon. Még én is, akinek a munkájában nincsenek óriási kilengések, nem tudom, hogy pont mit fogok egy év múlva festeni.

– mondta egy festőművész. Az igazi probléma az NKA-s pályázatokkal azonban nem az, hogy a jövőbeli munkáikat kevésbé előrelátó művészektől is munkaterveket várnak (amiket egyébként az Alap egészen rugalmasan kezel formai szempontból), hanem a megpályázott és a megítélt összegek közötti különbségek. Nem kirívó, ha végül 300-500 ezer forintot kap egy művész egy egymilliós pályázatra, ha egyáltalán megkapja a támogatást, amit leginkább az anyag- és egyéb dologi költségek fedezésére lehet igényelni, és előfordul az is, hogy csúszik pályázatok kiírása. A kulturális alap támogatása inkább a galériák, múzeumok és művészeti folyóiratok finanszírozásában fontos.

A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) is évente száz fő részére biztosít havi bruttó 200 ezer forintos ösztöndíjat három éven keresztül, azonban erre nem csak a képzőművészet, hanem minden más művészeti ág képviselői is pályázhatnak. Itt szintén munkatervet kell beadni a jelentkezéskor, ráadásul három évre vonatkozót, ami sok alkotó számára már eleve nehézség lehet. A beszélgetésekből kiderült, hogy a művészek közül sokan, akár lustaságból vagy büszkeségből, de kerülik ezeket a pályázatokat, és csak ínséges időkben jelentkeznek állami támogatásért.

Az állami díjak is járnak pénzbeli támogatással, azonban ezek olyan egyszeri kifizetések a művészek számára, amelyekkel aligha tervezhetnek előre, és összegek is csak a legrangosabb elismerések eseteiben teszik lehetővé, hogy hosszabb távon egzisztenciát alapozzanak rá. A Kossuth-díj összege már több tízmillió forint, ugyanis a mindenkori éves átlagfizetés ötszörösét teszi ki, míg a Munkácsy Mihály- és a Németh Lajos-díjak az illetményalap harmincszorosát, azaz valamivel több, mint egymillió forintot jelentenek. Kitüntetéseket persze nem csak az állam oszt, a fiatal művészek számára például nagyon fontos lehetőség az 5000 euróval járó Esterházy-díj elnyerése és a bankok, nagyvállalatok társadalmi felelősségvállalási programjaiban elnyerhető ösztöndíjak is.

Izgalmas kérdés az is, hogy mi lesz az alkotókkal a pályájuk végén, vagyis milyen nyugdíjellátást várhatnak stabilan bejelentett munkahely hiányában. Az egyik megkérdezett művész úgy fogalmazott, hogy

elvileg dolgozhatok, amíg akarok, nem fogok idős koromra a futószalag mellett lerokkanni.

A nyugellátás problémáját nemrég az állam is felismerte. Azok a 65 évnél idősebb művészek és művészeti szakértők, akik részesültek már valamilyen állami kitüntetésben, 2018 óta igényelhetik (és kérésre automatikusan meg is kapják) az úgynevezett művészjáradékot az MMA-tól, ami egyébként a tagjainak havi életjáradékot is fizet.

Az élethosszig tartó támogatás összege jelenleg 121 125 forint, azonban ez az intézkedés mélyen megosztotta a művész-társadalmat: komoly morális dilemma, hogy az állami kultúrpolitika egyik intézményeként azonosított MMA-tól támogatást kérni vállalható-e vagy sem azok számára, akik távol tartják magukat a Fidesz politikájától, esetleg kritikusan gondolkodnak róla. Kérdés persze az is, hogy egyáltalán mi szükség van magára az igénylésre, ha végül is mindenki megkapja az ellátást, aki elmúlt 65 éves és fel tud mutatni egy állami kitüntetést.

(G7)

Legfrissebb


Friss árfolyamok >>

Powered by SaxoBank

Hírlevél feliratkozás